Sziasztok! Egy újjabb rövid fejezet, mára ennyi tellet töllem, bocsi. Nem akarom elhanyagolni eggyik blogomat sem, ihletem is lenne, mindenem lenne csak időm nincs leülni és írni. Bocsánat mindenért. A késésért, a rövid fejezetért, az elhanyagilásért meg még mindenért. Remélem tetszik az új design, nagyon szépen köszönöm barátnőmnek, Kicsilánynak!
Jó olvasást! Steff xx
Ahogy voltam, úgy sétáltam teámmal a kezembe a konyha felé, nem törődve senkivel és semmivel. Sikeresen beleütöttem az oldalamat a konyha-pult sarkába mikor a mikróba helyeztem teám, ilyen az én szerencsém, biztos meg fog lilúlni. Miután a teám felmelegedett kivettem a mikróból és visszaindultam a szobámba. A konyha ajtajában megálltam mert észrevettem valakit. Nem is akárkit. Az én Írországban élő nagynénnyém állt előttem a nappaliban, teljes élet nagyságban, azzal a gyönyörű mosolyával az arcán melyiket annyira szeretek. Teámat hamar letettem a konyha-pultra és felé rohantam.
-Judiiiiit!-szöktem majdnem a nyakába.
-Szia Stefi!-ölelt vissza ő is olyan szorosan ahogy csak bírt. Majdnem megfulladtam de nem érdekelt. Több mint 8 éve nem láttam élőben csak Skype-on, kamerán keresztül. Ennél jobb már nem történhet velem itt, Londonban!
-Olyan rég nem láttalak! Tudod te mennyire hiányoztál?- fakadtam majdnem sírva, fejemben újra játszottam minden kisgyerek koromban vele eltöltött pillanatot.
-Ne sírj! Most itt vagyok.- mondta nyugtatás képpen és simogatni kezdte meleg kezével a hátam.
Olyan jó érzés újra látni őt! Láthatom gyönyörű és elragadó mosolyát, kecses alakját, fiatalos külsejét, szép, bordó, göndör haját, láthatom azt a nőt, aki kicsi koromban példaképem volt. Nem, nekem nem az anyukám vagy egy színész nő volt a példaképem kicsi koromban. Ő volt az. Ő, az én Juditom, akinek életvidám természetét mindig irigyeltem. Mosolygott ha vidám volt, mosolygott ha szomorú volt, mondván, hogy a rossz dolgokban is megkel látni a jó dolgokat és, hogy a rossz dolgok után mindig jók jönnek melyeket mosolyogva kell fogadni. 8 évre eltűnt életemből, lassan, de megszoktam, hogy már nincs a közelemben. Amúgy is messze lakott tőlem, 6 órára, de nem érdekelt. Amilyen gyakran tudtam, mindig elvonszoltam szüleimet vagy csak anyukámat hozzájuk és vele voltam majdnem minden ott töltött percemben. Sokszor megkérdeztem, hogy zavarja-e őt az, hogy én vele vagyok minden percben. Ő mindig rám mosolygott, megsimogatta a fejem és én ebből tudtam, hogy nem bánja, hogy vele vagyok. Nem született eddig gyereke, férjhez sem ment még, pedig már 40 éves. Szerinte soha nem késő még. Elmondása szerint, sosem lehet túl öreg a szerelemhez és a házassághoz, de túl fiatal sem. Nem kínozott sosem a fiú ügyeimről, jól tudta, hogy hogyha ,,szerelmes” leszek valakibe, ő lesz az első akit majd felhívok és elmondom neki. Olyan volt nekem mint az anyukám, sokszor éreztem annak.
-És a fiúkkal, hogy állsz? Milyen dolog az, hogy az újságokból kell megtudjam, hogy van barátod?- kérdezte mikor már a szobámban, az ágyamon ültünk.
-De hisz nekem nincs is!-mondtam határozottan.- Vagyis lehet, hogy van, de én magma sem tudom, hogy most az-e vagy nem…- hajtottam le a fejem és elgondolkoztam. Akkor, a repülőn, én igent mondtam Liamnek. Neki volt előttem, vagyis inkább velem egy időben barát nője, akkor most én vajon a barát nője vagyok, vagy sem? Ezt majd megérdeklődöm Nialltől, ő biztos beszélt azóta Liamel és neki mondott erről valamit.
-Az újságok szerint jártok, és bevallom, nem csúnya göndörke.- mondta nagy mosollyal az arcán.
Hó! Stop! Göndörke?! Most mivaaan? Az újságok szerint járok Harryvel?
-Ez valami félreértés less. Én nem járok göndörkével, aki nem mellesleg Harry, sőt, semmi közöm sincs hozzá!
-Pedig szépen, kettesben sétálgattatok este az utcákon, láttak kettőtöket együtt a Starbucksban, és állítások szerint, nagyon jól elvoltatok.
-Az csak egy séta volt és megittunk egy kávét!- fakadtam ki és kezeimet hanyagul csapdostam az ágyba. Mintha megbolondultam volna, most komolyan.
Jó olvasást! Steff xx
Ahogy voltam, úgy sétáltam teámmal a kezembe a konyha felé, nem törődve senkivel és semmivel. Sikeresen beleütöttem az oldalamat a konyha-pult sarkába mikor a mikróba helyeztem teám, ilyen az én szerencsém, biztos meg fog lilúlni. Miután a teám felmelegedett kivettem a mikróból és visszaindultam a szobámba. A konyha ajtajában megálltam mert észrevettem valakit. Nem is akárkit. Az én Írországban élő nagynénnyém állt előttem a nappaliban, teljes élet nagyságban, azzal a gyönyörű mosolyával az arcán melyiket annyira szeretek. Teámat hamar letettem a konyha-pultra és felé rohantam.
-Judiiiiit!-szöktem majdnem a nyakába.
-Szia Stefi!-ölelt vissza ő is olyan szorosan ahogy csak bírt. Majdnem megfulladtam de nem érdekelt. Több mint 8 éve nem láttam élőben csak Skype-on, kamerán keresztül. Ennél jobb már nem történhet velem itt, Londonban!
-Olyan rég nem láttalak! Tudod te mennyire hiányoztál?- fakadtam majdnem sírva, fejemben újra játszottam minden kisgyerek koromban vele eltöltött pillanatot.
-Ne sírj! Most itt vagyok.- mondta nyugtatás képpen és simogatni kezdte meleg kezével a hátam.
Olyan jó érzés újra látni őt! Láthatom gyönyörű és elragadó mosolyát, kecses alakját, fiatalos külsejét, szép, bordó, göndör haját, láthatom azt a nőt, aki kicsi koromban példaképem volt. Nem, nekem nem az anyukám vagy egy színész nő volt a példaképem kicsi koromban. Ő volt az. Ő, az én Juditom, akinek életvidám természetét mindig irigyeltem. Mosolygott ha vidám volt, mosolygott ha szomorú volt, mondván, hogy a rossz dolgokban is megkel látni a jó dolgokat és, hogy a rossz dolgok után mindig jók jönnek melyeket mosolyogva kell fogadni. 8 évre eltűnt életemből, lassan, de megszoktam, hogy már nincs a közelemben. Amúgy is messze lakott tőlem, 6 órára, de nem érdekelt. Amilyen gyakran tudtam, mindig elvonszoltam szüleimet vagy csak anyukámat hozzájuk és vele voltam majdnem minden ott töltött percemben. Sokszor megkérdeztem, hogy zavarja-e őt az, hogy én vele vagyok minden percben. Ő mindig rám mosolygott, megsimogatta a fejem és én ebből tudtam, hogy nem bánja, hogy vele vagyok. Nem született eddig gyereke, férjhez sem ment még, pedig már 40 éves. Szerinte soha nem késő még. Elmondása szerint, sosem lehet túl öreg a szerelemhez és a házassághoz, de túl fiatal sem. Nem kínozott sosem a fiú ügyeimről, jól tudta, hogy hogyha ,,szerelmes” leszek valakibe, ő lesz az első akit majd felhívok és elmondom neki. Olyan volt nekem mint az anyukám, sokszor éreztem annak.
-És a fiúkkal, hogy állsz? Milyen dolog az, hogy az újságokból kell megtudjam, hogy van barátod?- kérdezte mikor már a szobámban, az ágyamon ültünk.
-De hisz nekem nincs is!-mondtam határozottan.- Vagyis lehet, hogy van, de én magma sem tudom, hogy most az-e vagy nem…- hajtottam le a fejem és elgondolkoztam. Akkor, a repülőn, én igent mondtam Liamnek. Neki volt előttem, vagyis inkább velem egy időben barát nője, akkor most én vajon a barát nője vagyok, vagy sem? Ezt majd megérdeklődöm Nialltől, ő biztos beszélt azóta Liamel és neki mondott erről valamit.
-Az újságok szerint jártok, és bevallom, nem csúnya göndörke.- mondta nagy mosollyal az arcán.
Hó! Stop! Göndörke?! Most mivaaan? Az újságok szerint járok Harryvel?
-Ez valami félreértés less. Én nem járok göndörkével, aki nem mellesleg Harry, sőt, semmi közöm sincs hozzá!
-Pedig szépen, kettesben sétálgattatok este az utcákon, láttak kettőtöket együtt a Starbucksban, és állítások szerint, nagyon jól elvoltatok.
-Az csak egy séta volt és megittunk egy kávét!- fakadtam ki és kezeimet hanyagul csapdostam az ágyba. Mintha megbolondultam volna, most komolyan.
